2016. március 28., hétfő

Ötödik fejezet

Sziasztok!
Igen, még élek. És szíves elnézéseteket kérem, amiért ilyen hosszú ideig nem tudattam ezt veletek. Ez itt nem a mese helye, ráadásul nem is akarok kifogásokat keresni. Talán lenne mit mondanom, talán nem, de bárhogy is van, nem hinném, hogy bárkit is érdekel. Már nem ígérek semmit - azon kívül, hogy továbbra is írni fogom a történetet, egészen a befejezésig -, mert mint kiderült, nem látok a jövőbe (pedig jó lenne). :D Mindenesetre, köszönöm azoknak, akik még mindig itt vannak velem! :)<3
A fejezetről annyit, hogy kisebb fordulóponthoz érkeztünk, ugyanis Danáék végre megérkeznek a Kapitóliumba, és a következő részekben már azt hiszem, mondhatom, hogy beindulnak az események. Ez még egy nyugisabb rész, de ezután ott a kiképzés, az interjúk, új szereplőket ismerhettek meg, és még ki tudja mi jön... :D
Jó olvasást!
Ölel mindenkit, Thea Quincey
__________________________________________________________________________________

~Ötödik fejezet~
    Kosette-tel az annak az iskolának nevezett romos épületnek az ajtajánál álltunk. Kétszárnyú, hatalmas nyílás, de nem olyan hivalkodóan nagy, mint a Törvényszéké; éppen csak akkora, hogy beférjen rajta egy rakás éhező diák, hogy az omladozó termekben majd a szénről, és annak különfélébbnél különfélébb felhasználási módjairól tanulhasson. Izgalmas, mondhatom… De már megszoktam, hogy tulajdonképpen csak egy fél adag tegnapi ebedért volt értelme iskolába járni. A többi gyereket pedig valószínűleg nem is érdekelte. Legalább kaptak valamit enni.
Az épület falát figyeltem, amin hatalmas repedés futott végig egészen a tetőig. Azon szintén tátongott egy nagyobb lyuk – a pár héttel ezelőtti vihar kidöntött egy fát, az meg telibe kapta az iskolát. Meg kellene javítani, futott át az agyamon. Azonban ha jobban belegondoltam, egy ilyen kaliberű építési munkálat túlságosan is nagy luxus lett volna ennek a körzetnek.
Míg én arról filozofáltam, mikor szakad ránk az egész létesítmény – mert komolyan nem sok híja volt -, a barátnőm a szokásos hobbiját űzte: Jedikiah Millert bámulta. A fiú nem messze, csupán néhány méterrel arrébb állt a barátai társaságában, azonban Kosette-et soha semmi nem riasztotta vissza attól, hogy őt nézhesse, olyan nagyon szerelmes volt belé. Illetve ő ezt állította. Én pedig természetesen elhittem neki.
- Nem értelek. Miért nem mész egyszerűen oda hozzá? – kérdeztem a mellettem álló szőkeségtől, a fejemmel pedig Jedikiah felé böktem. - Az mindent megoldana.
- Könnyű azt mondani! Mintha te oda mernél menni bárkihez is a suliból. – Kosette abszolút beletrafált, ami egy kicsit fájt is. Neki sosem mondtam el, mi történt akkor, de az nyilván feltűnt neki, hogy a nagyszájú, naiv kislányból egyik napról a másikra visszahúzódóvá váltam, aki állandóan életbölcsességekkel, meg cinikus megjegyzésekkel traktálta. Pedig pár hónappal ezelőtt sima ügy lett volna megismerkedni valakivel, még ha az két évvel idősebb is volt nálam, ráadásul fiú.
- Ez nem kifogás. Te te vagy, nem pedig én. Velem ellentétben neked jó a beszélőkéd, simán kidumálnád magad, akármi történne – feleltem, mire csak egy fájdalmas sóhajtást, és egy felettébb idegesítő szemforgatást kaptam válaszul. – Hát jó, végül is te döntöd el – mondtam, azzal annyiban is hagytam az egészet.
Kosette egészen a becsöngőig bámulta a Miller gyereket, és mivel még jó néhány perc hátra volt az első óra kezdetéig, én pedig rettentően unatkoztam, egy idő után csatlakoztam hozzá. Kicsit rosszul is éreztem magam miatta, ugyanis egyáltalán nem vallt rám az effajta viselkedés, de nem tudtam mit csinálni. Apa már nem járt a Zugba - mióta az megtörtént, nem látták ott szívesen -, így nem voltak új könyveim, amiket magammal tudtam volna hozni az iskolába, hogy legyen mivel elfoglalnom magam bizonyos esetekben, mint addig minden egyes nap. Ugyanis egyedül a körzet feketepiacán lehetett kapni valamirevaló könyveket – amik nem kapitóliumi idióták „hőstetteiről” szóltak, és nem voltak méregdrágák -, ráadásul mivel rajtunk kívül senkinek nem kellettek, az első pár darab után Solana Sane teljesen ingyen adta őket nekünk, csupán néhány alkalommal kért cserébe egy-egy apró szívességet. De lassan fél éve, hogy vele is megszakadt a kapcsolatunk. Noha még mindig rám köszönt, ha összefutottunk valahol a városban, viszont üzletelésről szó sem lehetett. Apa és anya világosan elmagyarázták nekem, hogy Solana a saját megélhetése érdekében nem adhat el nekünk több könyvet. Különben őt is kiutálnák a Zugból, csak úgy, mint minket – én pedig tudomásul vettem mindezt, mert még véletlenül sem akartam volna rosszat annak a nőnek, aki éveken át olyan jó volt hozzánk. Ennek ellenére rettentően hiányzott ő is, és a könyvei is.
Jobb híján ezért kezdtem hát én is Jedikiah Millert pásztázni a tekintetemmel. Próbáltam megérteni, mit eszik rajta a barátnőm, de mint általában, ez most sem sikerült. Sötét haja valóban olyan kócos volt, mint amilyennek Kosette már annyiszor leírta, de én képtelen lettem volna órákig áradozni róla. Mi van abban ugyan, ha valakinek kócos haja? Hozzám képest elég magasnak számított, és talán nem volt olyan betegesen vékony, mint a legtöbb gyerek a körzetben – a polgármester biztosan sokat fizethetett a családjának a megvarrott ruhákért. Ezek, és a mindig kedves, visszafogott mosolya ellenére egyáltalán nem tűnt ki a tömegből. Mivel Kosette-nek már nagyon régóta tetszett – kerek két éve -, tudtam róla, hogy viszonylag sok barátja van, mégis kifejezetten jelentéktelennek tűnt a nagyobb, valamivel gazdagabb kereskedők fiai mellett.
Ahogy néztem, és közben elmélkedtem, először fel sem tűnt, hogy felém fordítja a fejét. Kosette-et talán észre sem vette, annyira behúzódott egy omladozó fal rejtekébe, így hiába állt ott mellettem, tudtam, hogy Jedikiah egyenesen rám néz. Mielőtt még ijedten elkaphattam volna a tekintetem róla, a fiú kedvesen elmosolyodott, és intett.
Ezek után többet nem bámultam együtt Kosette-tel. Ha úgy is adódott, inkább a földet néztem, vagy Kosette-et nyaggattam. Még véletlenül sem pillantottam felé.
De bármilyen nehéz is volt bevallanom, Jedikiah Miller aznap, fél év óta újra képes volt bennem bizalmat ébreszteni.
***
- Te teljesen meghibbantál? – kérdezem a velem szemben ülő fiút, miután sikerül magamhoz térnem a kezdeti sokk után.
- Nem kell mindent túl reagálni, Daniela. Kiválasztottak vagyunk, szerintem természetes, hogy szövetségeseket keresünk – válaszolja teljesen higgadtan.
- Talán, de nem most. Semmit nem tudsz rólam. Csupán annyit, hogy nagy valószínűséggel nem értek semmihez, és még undok is vagyok. Semmi értelme nem lenne velem szövetséget kötnöd, hacsak nincs valami hátsó szándékod. – Na ebből magyarázza ki magát.
- És ha van valami hátsó szándékom? – vonja fel az egyik szemöldökét. – Az csak rosszat jelenthet?
- Igen, egy Viadalon mindenképp.
- Negatív vagy – mondja.
- Nem negatív, csak nem elég hülye ahhoz, hogy kinyírassam magam – replikázok. – Nem is tudom, mit képzeltél…
Szeretném folytatni, és jól kiosztani ezt a naiv féleszűt, de Jedikiah arckifejezése olyan hirtelen változik meg, hogy sikerül belém fojtania a szót. Hasonlóan viselkedik, mint pár órával ezelőtt az étkezőkocsiban, mikor azon gondolkodott, elfogadja-e, hogy mentort cseréljünk. Azonban most nem tűnik olyan magabiztosnak; ami azt illeti, a tekintetéből elveszettség érzése sugárzik. Az egész pusztán egy pillanatig tart, olyan hirtelen megy, mint ahogyan jött, de én nem bírom megállni, hogy ne kérdezzem meg:
- Jól vagy? – húzom fel a bal szemöldököm.
- Szóval… - kezdi immár mosolyogva, teljesen figyelmen kívül hagyva a kérdésemet. - Szóval te nem akarsz a szövetségesem lenni. – Sokkal inkább állítás ez, mint kérdés.
- Hát valóban nem. Megragadtad a lényeget, Jedikiah. – Gúnyos mosolyt küldök felé.
- Rendben. Azért egy próbát megért – mondja, majd feláll, és végigsimít a vállamon, amit nem tudok mire vélni, így csak idiótán nézek utána. Már épp kezdek megörülni, hogy végre sikerült lepattintanom, mikor visszanéz a küszöbről, és azt mondja:
- Ja, és Dana! Nyugodtan hívj Jednek. – Biztatóan rám mosolyog, és mielőtt bármit is mondhatnék, eltűnik a hófehér ajtó mögött.
***
Az első éjszakám hivatásos hullajelöltként borzalmasan telik. Képtelen vagyok kizárni a kabinba érkező hangokat: a vonat halk suhogása, ahogy végighalad a síneken, az órám monoton ketyegése, ami az idő múlását jelzi. A párnák borzasztó, susogó hangot adnak ki, ha megmozdulok. Még a saját lélegzésem is idegesít. Az ágy pedig olyan rettentően puha, hogy úgy érzem, mentem elsüllyedek és megfulladok benne.
A gondolataimra is alig tudok koncentrálni, de aztán egyvalaminek mégiscsak sikerül beférkőznie a fejembe, és hiába próbálom, nem sikerül kiűzni onnan. Minduntalan eszembe jut az a jelenet a vacsoránál.
„Én Peetával akarok készülni.”
Nem értem, hogy hogy juthatott eszembe egyáltalán ellenkezni egy megszokott felállással – jó, talán a mi esetünkben annyira mégsem az, de az olyan körzetekben, ahol több a nyertes, biztosra veszem, hogy igen -, azt pedig még annyira sem, hogy mi vitt rá arra, hogy ki is mondjam. Mintha elvesztettem volna az irányítást a saját testem felett. Nem mellesleg, jól járok én ezzel? Talán Katniss olyan volt ma, mint aki mindjárt leveti magát egy szakadékba, viszont a tavalyi Viadalon egyértelműen bebizonyította, hogy jobb túlélő, mint Peeta. Most már tényleg fogalmam sincs, hogy mi ütött belém. Mégis, valahogy nem bánom, hogy akkor, ott, kimondtam azokat a szavakat.
***
Fogalmam sincs, hogyan és mikor, de végül mégis sikerül elaludnom. Reggel Effie indokolatlanul vidám rikácsolására ébredek, a Nap pedig egyenesen a szemembe süt, ezért hunyorítanom kell, mikor megpróbálom kinyitni a szemem. Íme, egy tökéletes nap tökéletes kezdete!
- Jó reggelt, jó reggelt! – dalolja a szobámba belépve. – Milyen gyönyörű napunk van ma, nem igaz?
- Egyszerűen csodás, Effie – motyogom álmosan. A nő azonban meg sem hallja a cinikus megjegyzésemet.
- Ideje felkelni! Hamarosan tálalják a reggelit, utána pedig csak percek kérdése, és megérkezünk a Kapitóliumba! Alig várom már, hogy ti is láthassátok, a Mészárlások idején különösen mesés a város! – fecsegi izgatottan. Eléggé abszurd a „mészárlás” és a „mesés” szavakat egy azon mondatban hallani. Ezért is furcsa, hogy nem idegesít fel annyira a kísérőnk lelkes rajongása a főváros iránt, mint ahogyan azt képzeltem. Noha a hangjától továbbra is a hideg futkos a hátamon, ez a nő egyáltalán nem akar nekem rosszat. Talán bele sem gondol, hogy nekem a Kapitólium a halálomat jelentheti – bármennyire is azon leszek, hogy ne így legyen -, és komolyan arra a vágyik, hogy megtapasztaljam mindazt az örömöt, amit neki az otthona jelent. De még ha nem is így van, jelenleg egyszerűen képtelen vagyok több rosszindulatú megjegyzést tenni rá.
Hirtelen azon kapom magam, hogy Effie-re mosolygok, de sikerül letörölnöm a vigyort a képemről, még mielőtt észrevenné. Az oké, hogy nem utálom őt tiszta szívből, csak mert kapitóliuminak született, és mert igencsak abszurd az ízlése, viszont nem kellene elfelejtenem, miért is vagyok itt. Merthogy haverkodni nem, az biztos.
Effie búcsúképpen belenéz a falon lógó tükörbe, megigazítja néhány ezüstre festett tincsét, és nemsokára elhagyja a fülkémet. Ezután el is kezdek készülődni, ami nálam annyit tesz, hogy jéghideg vízzel megmosom az arcom, majd magamra kapok valamit a gardróbszekrényből. Sajnos nincs túl sok a kedvemre való ruhákból, és mivel már tegnap felhasználtam a két legvisszafogottabb darabot, ma kénytelen vagyok kicsit kilépni a komfortzónámból. Így a fehér alapon barackszínű virágokkal borított nadrág mellé egy egyszerű fehér inget veszek, hogy valamennyire ellensúlyozzam a feltűnő mintákat. A hajamat hanyagul lófarokba fogom, miután megfésülködtem.
Kicsit kényelmetlenül érzem magam ezekben a cuccokban, de arra gondolok, hogy a körzetek, az otthonom lakóinak kisebb gondjuk is nagyobb annál, milyen ruhát viselnek. Nekünk ezzel sosem volt különösebb gondunk, ugyanis anya újrahasznosította a már kinőtt ruhákat, és új, bár nem túl jó minőségű anyaghoz is viszonylag olcsón hozzá tudtunk jutni, azonban sokaknak már épp elég volt az is, hogy egyáltalán volt mit felvenniük.
***
- ’Reggelt! – köszönök az asztalnál ülő társaságnak, és körbenézek az étkezőkocsiban. Ha jól látom, megint csak én vagyok az utolsó, aki megérkezett. Na nem mintha ez különösebben zavarna.
- Jó reggelt, Dana!
Jedikiah – biccentek a körzettársamnak egy gúnyos mosoly kíséretében, miközben kihúzok egy széket. Most szerencsére sikerült a lehető legtávolabb helyet megtalálnom tőle. Jedikiah megpróbál szomorú arckifejezést ölteni, de nem igazán megy neki. Egyszerűen borzasztó színész – ez az infó pedig még jól jöhet nekem a közeljövőben. Egy vállrándítással karöltve felvonom a szemöldököm, tudatván a fiúval, hogy cseppet sem érdekel. Mégis mit gondolt, hogy majd becézgetni fogjuk egymást az arénában, miközben ő éppen azon agyal, hogy hogyan vágjon át újra? Na még mit nem…
A reggeli ezután csendben folytatódik. Minthogy külön készülünk, nem esik szó a Viadalról, és mivel más közös témánk nagyon amúgy sem akadna, bájcsevegésre pedig jelenleg egyikünk sem vágyik szerintem – na jó, Effie-t leszámítva -, inkább mindenki csöndben marad. Eleinte frusztráló ez a némaság, de aztán megszokom, hogy a kapitóliumi szolgálók sertepertélésén, az evőeszközök különösen harmonikus csattogásán, és Haymitch italának csobogásán kívül szinte semmi sem hallani. Sőt, a zajok most kifejezetten nyugtatóan hatnak rám, nem úgy, mint az éjjel.
Sikerül újra teletömnöm magam, ugyanis ismét rengeteg finom étel vár ránk az asztalon. Megkóstolok három féle lekváros kenyeret, és egy sajtosat, utána pedig jéghideg gyümölcslével öblítem le a torkomat. Az íze olyan mennyei, hogy kétszer is újratöltöm a poharam. Ezután még néhány friss gyümölcsöt is elveszek azokból, amik egy hatalmas, többszintes üvegtálon sorakoznak szorosan egymás mellett, felkockázva, valami vékony, hegyes végű pálcikára szúrva. Effie-hez hasonlóan én is belemártom őket egy olvasztott csokoládéval teli tálba, és élvezem, ahogy a hideg és a meleg, a kellemesen savanyú és az édes ízek keverednek a számban. Egy pillanatra el is felejtem, hol vagyok, de egy éles kiáltás kiszakít ebből az álomszerű állapotból.
- Ó, megérkeztünk! – rikoltja Effie velem szemben, majd felpattan a helyéről, és amilyen gyorsan csak engedi a gigászi tűsarkúja, a kocsi ajtaja felé tipeg.
Peeta mély lélegzetet vesz mellettem, és a szemem sarkából látom, hogy az asztal alatt Katniss kezét keresi. A lány bár vonakodva, de Peeta kezéért nyúl.
Mi Jedikiah-val szinte egyszerre pillantunk a vonat ablaka felé. Egyikünk sem áll fel, csak ülünk ott csendben, mintha szobrok lennénk. Kintről hangos morajlás, és vad éljenzés szűrődik be az étkezőkocsiba, amitől elfog a hányinger. Foghatnám akár a túl sok ételre is, azonban biztosan érzem, hogy nem amiatt van. Egyre csak erősödnek a kinti zajok, és ahogy lassul a vonat, a szívem annál gyorsabban ver. Jedikiah is nyel egy nagyot, miközben a tömeget bámulja. A szívem már torkomban dobog, a fülemben lüktető vérem pedig minden egyéb hangot elnyom. Igyekszem nyugodt maradni és magabiztosságot mutatni, de ebben a helyzetben ez teljes mértékben lehetetlennek tűnik.
Azt hiszem, most vált csak igazán valósággá ez az egész. Számomra biztosan. Innen már nincs visszaút. Megérkeztünk a Kapitóliumba, ebbe az átkozott városba, ahol az emberek tömegével epekednek azért, hogy végre vért láthassanak. Most nem tudok rájuk érző lényekként gondolni. Egyszerűen nem megy. Ahogy értünk jönnek a békeőrök, lekísérnek a szerelvényről, és az Átalakító Központ felé tartva végignézek a tömegen, nem látok másokat, csak szörnyetegeket. Szörnyetegeket, akik a halálomat akarják. Szörnyetegeket, akiket képtelen vagyok megérteni.
És tudjátok mit?
Nem is akarok mást látni. Nem is akarom megérteni őket.
Csak azt kívánom, bárcsak ők lennének most az én helyemben.