2016. április 18., hétfő

Hetedik fejezet

Sziasztok!
Itt is a hetedik fejezet, mondjuk megint egy napos csúszással, de olyan rövidnek és semmilyennek éreztem tegnap éjszaka, hogy egyszerűen képtelen voltam kitenni. Ma pedig sikerült megtoldanom röpke négy Word oldallal, és úgy ahogy, de elégedett vagyok vele. Remélem nektek is tetszeni fog, nagyon kíváncsi vagyok a véleményetekre! :)
Szokásomhoz híven megköszönöm mindenkinek, aki az oldalra kattint, és olvas, hogy itt van, de különös hálával tartozom Majának és Laurennek, az állandó kommentelőimnek, hogy mindig szánnak időt az Önmagunk árnyékaira. Magamat ismétlem, de rengeteget számít ez nekem, lányok! :)<3
A részről annyit, hogy kicsit akció dúsabb a tőlem megszokottnál, és a kiképzést megint sikerült eltolnom egy résszel... - komolyan, legközelebb, ha megint át akarom variálni a kész fejezeteimet, valaki ordítson rám, pls, de jó hangosan! :D
Mindenesetre, jó olvasást!

Ui.: Ha még nem tettétek volna meg, csatlakozzatok a Facebook csoporthoz, amit az alábbi linken találtok! ;)

Ölel mindenkit, Thea Quincey
__________________________________________________________________________________

~Hetedik fejezet~
    
Egyetlen pillanat leforgása alatt történik minden. Légpárnások. Puskaropogás zaja. Sikoltozás. Az egyik percben még magabiztosan állok a szekerünkön, a másikban meg már megállíthatatlanul zuhanok a föld felé. A kezem elcsúszik a betonon, ahogy próbálom tompítani az érkezést. Akkorát esem, hogy az ütés erejétől az összes levegő kipréselődik a tüdőmből. A fejem sem ússza meg, koccan egyet a kemény talajon. Fájdalmamban felkiáltok, de szinte semmit nem hallok a saját hangomból. Rémült sikolyok, lövések zaja, és valami eszméletlen hangos sípolás töltik be az egész köröndöt.
Megpróbálok feltápászkodni a földről, azonban csak sokadszorra sikerül egyenes en megállnom, annyira szédülök. Körülnézek. Színes pacák rohangálnak fel s alá; képtelen vagyok akár egy alakot is kivenni belőlük, ugyanis minduntalan összefolynak előttem a képek, és a fekete meg narancssárga foltok egymást váltva ugrálnak a látómezőmben. Egyedül a zajt érzékelem, ezt a borzalmas zajt.
Mégis mi a fene történik itt?
Időm sincs elgondolkodni ezen, mert valami elemi erővel nekem vágódik, és a földre teper.
– Te meghibbantál? – érkezik hozzám egy hang, valahonnan a távolból.
– Mi történt?
– Daniela, jól vagy? – Semmi válasz, de megint ugyanaz a hang kérdez. Ám most nem messziről, hanem közvetlen közelről. Kinyitom a szemeim – nem is vettem észre, amikor becsuktam őket – és egy homályos arcot látok magam előtt. Képtelen vagyok beazonosítani.
– Mi történt? – kérdezem újra.
– Az történt, hogy majdnem hagytad, hogy agyontaposson egy ló! – kiabálja az arc tulajdonosa. Fogalmam sincs, milyen lovakról beszél. – Megsérültél?
– Mi? Nem. Vagyis nem tudom – motyogom magam elé. Még mindig nem értem, mi folyik itt. Miért sajog mindenem? Miért szédülök? Mi ez a hatalmas felfordulás? És mégis kivel beszélgetek éppen?
– Na jó, húzzunk el innen – mondja az illető, aztán megpróbál talpra állítani. Nehezen megy, úgy érzem magam, mintha egy rongybaba lennék, az elfolyt világ pedig forog körülöttem. Kínlódunk még egy ideig, de utána már mindegy.
Robbanás. Majd még egy. És megint egy újabb.
Hirtelen eltűnik a talaj a lábam alól, és érzem, ahogy két meleg kar körém fonódik. Aki felemelt, most futni kezd, nekem meg hányingerem lesz a sebességtől, ahogy kísérletet teszek arra, hogy a most már rázkódó foltokra fókuszáljak. A szemem valamiért nem akar engedelmeskedni.
– Vigyázz a fejedre! – hallom a figyelmeztetést, de akkor már késő, a tarkóm egy hideg, kemény tárgyba ütközik. Felszisszenek. A megmentőm épphogy megszólal, amikor újabb robbanás következik, így esélyem sincs hallani, mit mond. Amilyen gyorsan csak lehet, behúzódunk az alá a valami alá, amibe az imént beütöttem a fejem. Hál’ Istennek itt nem kell tartanom magam – már nem lennék képes rá –, ugyanis leülhetek, és még neki is tudok támaszkodni egy falnak.
Újra megpróbálom kivenni, hogy mi zajlik körülöttem. A sötét égen – vagyis azt hiszem, az a végtelen sötétség odafent az ég – szürke háromszögek kezdenek narancssárgán izzani. Fénybe borul az utolsó is, amit óriási robaj követ. A fülemhez akarok kapni, de a karomba metsző fájdalom nyilall, pedig épp, hogy csak megemeltem. A háromszög meg egyre csak nagyobb és nagyobb lesz, hihetetlen gyorsasággal közeledik felénk. Az egész testem lüktet a félelemtől. Végül egy gigantikus méretű gépezet formájában landol, és csúszik végig a széles betonúton. Még mindig nem látok tisztán, még mindig ott lebegnek a szemeim előtt azok az utálatos foltok, de nem is kell ahhoz szem, hogy tudjam, mik a narancssárga szikrák.
Lángok.
Lángok, amelyek a roncs megmaradt darabjai körül veszett táncot járnak a levegőben, és csak úgy sugározzák magukból a forróságot. Izzadni kezdek, a lángnyelvek pedig elérik a bőrömet is, égető fájdalmat hagyva maguk után.
Még mindig nem tudom, mi történik.
Csak azt tudom, hogy azon nyomban el akarok tűnni innen.
Becsukom a szemem, és abban reménykedem, hogy minél hamarabb megszűnik a világ körülöttem.
***
Mikor legközelebb kinyitom a szemem, eleinte nem látok mást, csak vakító fényességet. Aztán ahogy kezdek hozzászokni a világossághoz, úgy jelennek meg előttem egy barackszínben pompázó, csiricsáré szoba részletei.
Fogalmam sincs, hol vagyok.
Ez a helyzet eléggé megrémiszt, szóval mielőtt bármit is tennék, amivel felhívhatom magamra a figyelmet – ki tudja, lehet, hogy nem vagyok egyedül –, hallgatózni kezdek. Valahonnan halk beszéd szűrődik, de alig lehet érteni. Nagyon kell koncentrálnom, hogy kivehessem a szavakat, és értelmes szöveget kreáljak belőlük a fejemben.
– … kapitóliumi polgárt megnyugtatni, hogy ebben a városban teljes mértékben biztonságban van, amíg én itt vagyok. – Az ismerős hang rossz érzéseket kelt bennem, de hirtelen nem tudom kihez társítani. – Ami a tegnapi nyitóünnepélyen történt, még egyszer nem fog megismétlődni, ezt megígérhetem. Az illetékesek felelősségre lettek vonva, a gépeinket pedig mostantól fokozott biztonsági ellenőrzésnek vetjük alá. Több ilyen hibát nem engedünk meg magunknak.
Ha lehet, ez a rövid kis monológ csak még jobban összezavar. Mi folyik itt? Na meg, hol is van pontosan az az itt?
Megpróbálom ülésbe tornázni magam, de amint megmozdulok, azonnal szédelegni kezdek, és éles fájdalom hasít a tarkómba. Feljajdulok, mire egy szőke fej jelenik meg a látóteremben.
Peeta Mellark az. És hogy őszinte legyen, gőzöm sincs, hogy mégis hogy kerül ide.
– Na végre! Szólok a dokiknak – mondja, majd mielőtt még bármit is szólhatnék, kiviharzik a helyiségből.
Pár perc múlva néhány fehér köpenyes alakkal a társaságában tér vissza, akik az orvosaimként mutatkoznak be nekem. Elkezdenek mindenféle modern kütyükkel vizsgálgatni, közben pedig folyton kérdésekkel bombáznak.
Hogy hívnak?
Honnan jöttem?
Kik a családom?
Mire emlékszem az elmúlt két napból?
Az első hárommal még egyáltalán nem akad gondom. Daniela Morton vagyok a Tizenkettedikből, Nathalie és Thom Morton idősebbik lánya. Az anyám tanítónő, az apám szénbányász, a kishúgom, Camilla meg még csak nyolc éves.
Az utolsó kérdésre viszont már nem tudok ilyen könnyedén választ adni.
– Biztos agyrázkódás ­– közli az egyik doktornő, inkább a kollégáival, mintsem velem. Aztán felém fordul: – A sok ütés miatt enyhén károsodhatott a rövidtávú memóriád. – Ezután az orvosok pakolni kezdik a műszereiket, és elmondják, mit tegyek. Pihenjek, amennyit tudok, és ne nagyon erőltessem meg magam, még szellemileg sem. De ami a legfontosabb:
– Csak egy kis löket kell, és szép lassan visszatérnek az emlékeid – mondja ugyanaz a nő, azzal távoznak a szobából. Peeta velem marad, így hát megkezdődik a mesedélután.
Megtudom, hogy a Kapitóliumban vagyok, ugyanis kisorsoltak a Viadalra, aminek hallatán először igencsak kiakadok, de aztán tényleg kezdenek visszajönni a dolgok – szerencsére nem sérültem meg olyan durván -, és sikerül valamennyire megnyugodnom. Eszembe jut a Nagy Mészárlás a hülye szabályaival együtt; hogy a legjobb barátnőm, Kosette Westwood miatt vagyok most itt; és még az is, hogy Haymitch telibe hányta az étkező asztalt idefelé a vonaton. Utóbbin Peetával jót röhögünk, viszont emlékszem, hogy akkor, ott cseppet sem voltam annyira elragadtatva a jelenettől.
Apropó, Peeta. Ő a mentorom, méghozzá azért, mert én kiköveteltem magamnak – visszatekintve is ugyanolyan gáz. Emilia meg a stílustanácsadóm, aki ijesztővé és rettenthetetlenné varázsolt a nyitóünnepélyre, a furcsa ízlésű előkészítő csapatom segítségével.
És itt jön a feketeleves. A nyitóünnepély.
– Szóval megvadult légpárnások, mi? ­– kérdezem hitetlenkedve, miután Peeta nagyjából felvázolta a történteket.
– Ja, ahogy mondod – feleli. – Állítólag most teszteltek valami új, távirányítású repülőt, de hiba csúszott a gépezetbe, utána meg elszabadult a pokol. – Valamiért nehéz elhinnem, hogy a menő, kapitóliumi masinák csak úgy meg tudnak hibásodni, hogy aztán az ünnepség résztvevőire lövöldözzenek, és úgy kelljen felrobbantgatni őket a levegőben, hogy ne nyírják ki a fél várost. De mivel nem igazán találok jobb magyarázatot, egyelőre beérem a hivatalos szöveggel.
– És mi lesz a Viadallal? Megtartják, igaz? – kérdezem. Őszintén reménykedem abban, hogy Peeta majd azt feleli, lefújták az egészet, és amint jobban leszünk, mehetünk haza. Persze a lelkem mélyén tisztában vagyok vele, hogy csak hiú ábrándokat kergetek.
– Sajnos meg. De legalább nyertünk egy kis időt. A légpárnás-katasztrófa miatt eltolták a kezdést.
– Mennyivel?
– Csak két nappal.
– Hát… az is valami. – Próbálok pozitívan hozzáállni, de azért elhúzom a számat, miközben kimondom a szavakat.
– Jobb, mint a semmi, az biztos – ért egyet Peeta. – Mondjuk, holnap valami fogadáson kell részt vennetek. – Fogadás?!
– Áh, értem. Ki akarnak nyírni még a Viadal előtt. Édes.
– Valahogy úgy ­– nevet Peeta. – De lesznek ott támogatók is a dögunalmon kívül, úgyhogy lehet, hogy annyira nem is hülyeség.
Támogatók. Akiknek nagy valószínűséggel eszük ágában sem lesz engem támogatni.
– Mintha lenne bármi esélyem is náluk – adok hangot a gondolataimnak egy mély sóhajtás kíséretében. Igyekszem kevésbé fájdalmas képet vágni, és csak az remélem, hogy Peeta nem veszi önsajnáltatásnak, amit az imént mondtam.
– Majd kitalálunk valamit – mosolyog rám kedvesen, mire önkénytelenül én is elmosolyodom. – Még előttünk egy egész délután.
***
És tényleg így van. Peeta ugyanis egészen sötétedésig a szobámban marad, és az ágyon ülve órák hosszat beszélgetünk arról, mik az erősségeim, milyen taktikát érdemes követnem, és hogyan szerezzek magamnak támogatókat. Peeta azt mondja, legyek önmagam. Hiába bizonygatom neki, hogy semmihez nem értek, és nem is vagyok túlságosan megkapó személyiség, ő rendíthetetlenül kiáll a véleménye mellett.
– Mindenki jó valamiben – hajtogatja. Még azt is elmeséli, Katniss eleinte milyen goromba volt vele, hogy lássam: az ittenieket bárki le tudja nyűgözni, csak meg kell találni a módját. Ha pedig ez mégsem sikerülne, ott lesz ő, készen arra, hogy lyukat beszéljen akárhány gazdag kapitóliumi hasába, csakhogy segítsenek rajtam. Úgy tűnik, Peetának elég jó a beszélőkéje, szóval a végére elhiszem, hogy nem lesz semmi gond. Mármint a támogatók terén. Mert azzal még mindig nem tudok mit kezdeni, hogy tulajdonképpen egy fegyverhez sem értek különösebben.
– Tavaly Haymitch azt tanácsolta nekünk, hogy ne áruljuk el, miben vagyunk jók – reflektál Peeta, miután kiszedi belőlem, hogy a késdobálásban azért mégiscsak van némi tapasztalatom.
– Haymitch? – kérdezem, és horkantok egyet, ahogy megpróbálom visszatartani a nevetést. Fantasztikus, ha disznónak kéne tettetni magam a Viadalon, az elég jól menne. Talán még győznék is.
– Amikor éppen nem részeg, egész jó tanácsokat tud adni.
– Van olyan hogy nem részeg?
– Száz évente egyszer – jegyzi meg Peeta, mire mindkettőnkből kitör a röhögés. – Mindenesetre, ezt a javaslatát mégsem fogjuk megfogadni.
– Tehát – hunyorítok, miközben összerakom az imént hallottakat –, gyakorolhatom a célba dobást, igaz?
– Igen, de szerintem próbálj ki más fegyvernemeket is. Ha kell, kérd az oktatók segítségét. Ja, és lesznek olyanok is, akik túlélési tippeket adnak. Őket se hagyd figyelmen kívül.
– Okés – bólintok, mint valami szorgalmas diák, akinek most adták fel a házi feladatot.
Jó lenne még Peetával beszélgetni – mióta eljöttünk otthonról, senkivel sem tudtam ilyen felszabadultan viselkedni –, de Effie kopog, azaz jön a vacsora.
***
Olyan sokáig ültem egy helyben, hogy kész meglepetésként ér, hogy kicsit még szédelgek, mikor felállok. Ennek ellenére nem élek Peeta ajánlatával, miszerint belé kapaszkodva menjek ki az étkezőbe. Nem akarok ennyire gyámoltalannak tűnni szemében. Inkább erőt veszek magamon, és megoldom a dolgot egyedül.
A folyosóra lépve látom csak meg, micsoda luxus lakosztályunk van itt is, csak úgy, mint a vonaton. Illetve nem is. Ez annál sokkal durvább. Ultramodern cuccok mindenhol, absztrakt festmények a falakon, amik a szivárvány minden színében pompáznak. Az étkező egybe van nyitva egy tágas nappalival, ahol a hatalmas tévé előtt a világ legkényelmesebbnek kinéző foteljei helyezkednek el. Ráadásul a helyiség két szemközti falát egy az egyben üvegből készítették, így bármennyire is utálom ezt a helyet, azt kell, mondjam, csodás kilátás nyílik a városra.
Most időben érkezünk a vacsorára, sőt, miután helyet foglalunk, még várnunk is kell, ugyanis a stílustanácsadóink is velünk esznek, és ők csak néhány perccel később futnak be. De ezután nekiláthatunk az evésnek, aminek őszintén örülök, mert a sok étel láttán nagyon megéheztem. És ha jól számolom, már több, mint egy napja nem ettem – na, nem mintha ez annyira megviselt volna, mert voltak már olyan időszakok az életemben, amikor igencsak kevés étel jutott otthon az asztalra. Mégis, jól esik újra finom falatokkal megtömni a korgó gyomromat.
Vacsora közben többször is szó esik a holnapi fogadásról. Emilia és Portia különösen izgatottak miatta, noha az előbbi sokkal visszafogottabban fejezi azt ki.
– Még sosem kellett ilyen rövid idő alatt ruhát terveznünk – mondja boldogan a stílustanácsadóm, miközben a füle mögé igazít egy szőke tincset. – Portiával egész nap ezen dolgoztunk, szóval nagyon reméljük, hogy tetszeni fog a végeredmény. – Nem tudom megállni, hogy ne mosolyogjak a lelkesedése miatt.
Jedikiah-val egész idő alatt próbálom kerülni a szemkontaktust, egyszer azonban mégiscsak sikerül elkapnia a tekintetem. A mosolya olyan, mint pár évvel ezelőtt, amikor rajtakapott, hogy a suli előtt bámulom Kosette-tel. Talán ez az oka annak – vagy nem –, hogy nem szólok be neki semmit, nem vágok pofákat, hanem csak bámulok rá, egyenesen a szemébe, aztán néhány pillanat múlva elfordítom a fejem, és inkább a tányérom tartalmát kezdem tanulmányozni.
***
Másnap reggel Effie korán ébreszt, azzal a jelszóval, hogy készülnünk kell a fogadásra, viszont nekem semmi kedvem kikelni a jó puha ágyból. Már kezdek azon gondolkodni, hogy örökre itt maradok, a kísérőnk azonban nem hagyja magát, és addig piszkál, amíg fel nem adom a harcot, és ki nem bújok a meleg takaró alól.
Aztán persze kiderül, hogy a fogadás csak este hét órakor lesz, az előkészítő csapataink pedig egy órával előtte jönnek majd, hogy party kész állapotba varázsoljanak minket. A nap ezen részét pedig a mentorainkkal kell, hogy töltsük. Katniss és Jedikiah el is vonulnak az egyik szobába, de mivel mi már elég sokat beszéltünk tegnap, Peeta azt javasolja, hogy inkább pihenjek. Bár én szívesen folytatnám vele az eszmecserét, beleegyezem, ami azt jelenti, hogy az egész délelőtt az enyém. Először fogalmam sincs, hogy mivel töltsem el ezt a pár órát, mert egy idő után megunom az ágyban való lustálkodást, azonban hamar találok magamnak valami elfoglaltságot. A folyosókon kóborolva végignézem az összes festményt: lehet, hogy kapitóliumiak, lehet, hogy nem ábrázolnak semmi konkrétat, engem mégis lenyűgöznek egytől-egyig.
Amikor a végére érek a bámészkodásnak, levetem magam a nappali egyik kényelmes foteljébe. Effie egy másikban ülve néz a tévében egy nagyon agyzsibbasztónak tűnő műsort, tőlem balra pedig Haymitch iszogat az étkező asztal mellett. Én az ablakon bámulok kifelé, és élvezem, hogy végre nem jár semmi a fejemben, amitől ideges lehetnék. És akkor megszáll az ihlet – vagy hogy szokták mondani. Nem tudom, hogyan jut eszembe a dolog, de azonnal felpattanok, és Effie-től papírt, meg ceruzát kérek. Elég furcsán néz rám, mégis szól az egyik szolgálónak, hogy kerítse elő valahonnan az eszközöket. Nemsokára újra a fotelben ülök, immáron egy táblával, rajta papírral, meg egy csomag krétaszerű rajzeszközzel az ölemben. Még sosem rajzoltam ezelőtt – leszámítva azt a néhány firkát, amikkel a könyveim sarkait díszítem –, most viszont különösen vágyat érzek rá, hogy megörökítsem a város látképét a tizenkettedik emeletről. Már egészen jól haladok vele, felfedezem a kréták nyújtotta lehetőségeket, amikor valaki eltakarja előlem a fényt.
– Tyűha! Ez nem semmi – álmélkodik a körzettársam. – Tiszta profi vagy.
– Hát akkor még milyen profi lennénk, ha nem bámulnál munka közben! – forgatom a szemeimet, de a tekintetemet végig a lapon tartom.
– Komolyan mondom. Nagyon ügyes vagy.
– Istenem, már kezdtelek hiányolni – suttogom magam elé.
– Hát, most itt vagyok – feleli vigyorogva Jedikiah, és ledobja magát az egyik mellettem lévő fotelbe. – Mellesleg, nincs mit.
– Tessék? – Már nem tudom megállni, hogy ne nézzek fel. Értetlen arccal meredek rá, mire ő is megkomolyodik.
– Ha nem rángatlak el a lovak elől tegnapelőtt, most halott lennél. – Hoppá, álljon meg a menet! Itt valami kimaradt nekem.
– Igen?
– Igen.
– Bármi is volt, elég bunkóság, hogy így felhozod – felelem, és visszatérek a rajzomhoz.
– Igazad van. – Ez a válasz eléggé meglep. Ahogy az utána következő bocsánatkérés is. –Hallottam, hogy nem emlékszel a történtekre, és csak azt akartam, hogy ezt tudd. – Jedikiah a sötétbarna hajába túr, majd könyökével a térdére támaszkodik. Összepréselt ajkakkal várja a válaszom.
– Mert? Nem foglak hős lovagnak tekinteni, csak úgy mondom.
– Nem is erről van szó.
– Akkor?
– Mondom, csak azt akartam, hogy tudd ­– válaszolja, aztán feláll, és nagy valószínűséggel a szobája felé veszi az irányt.

2 megjegyzés:

  1. Szia!
    Figyelj, szerintem egyáne csodálkozz azon, hogy ennyien feliratkoztak a blogodra, és hogy mindig kommentelek. Szerintem bűn lenne kihagyni akár egyetlen részt is ebből a lenyűgöző történetből. :)
    A fejezet elején nagyon meglepődtem, valahogy nem bírtam összeegyeztetni a legutóbbi végével. Azt hittem, Dana képzelődik, vagy valami hasonló. Bar bem tudom, ez az elszabadult légpárnás dolog nagyon bűzlik. Valahogy nem tiszta ez az egész. Amit Peeta mondott, hog szeretné, ha az emberek biztonságban éreznék magukat,valamilyen szinten azvis azt támasztja alá, hogy itt bizony készül valami... Hm.
    Az agyrázkódás sem jött a legjobban :( szegény Dana, bem elég, hogy átment rajta egy ló, meg elvesztette az emlékeit, még egyszer szembesülnie kellett a rá váró borzalmakkal és Kosette árulásával :/ Peeta viszont mérhetetlenül rendes, amiért segít neki :) az eredeti trilógiában is imádtam a srácot, de neked köszönhetően csak még inkább a szívemhez nőtt. Remekül visszaadod a karakterét, aokszor teljesen úgy érzem, hogy Collins Peetája "áll előttem", amikor a soraidat olvasom. Szóval, csak így tovább ;)
    Ami azt illeti, Jedikiah is nagyon aranyos. Hú, ha találkoznék vele, össze-vissza ölelgetném, az holtbiztos :DD *.* mondjuk a végén kicsit értelmezhetetlen volt ez a beszólása, bár szerintem ezzel csak az a célja, hogy Dana felfigyeljen rá. Ahogy eddig megismertem, nem olyan, aki könnyen feladja. Gondolom, küzdeni fog a lány szövetségéért.
    Ez a bankett nagyon izgin hangzik! Alig várom, hogy megismerhessem a Kiválasztottakat! Kíváncsian várom, milyenek, és hogy milyen lesz a kapcsolatuk Danáékkal :)
    Puszi, Maja<3

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Kedves Maja!
      Bocsánat a késői válaszért, de egyszerűen nem tudtam, mit írhatnék... Jó néhányszor elolvastam a kommented, és mindig annyira meghatódtam, hogy egy értelmes szót se tudtam kinyögni. :') Komolyan, nagyon köszönöm, hogy itt vagy! <3
      Örülök, hogy meglepődtél. Szeretem meglepni és összezavarni az embereket... :D Ha jól emlékszem, te már az elején kapiskáltad, hogy lesz itt valami, de azért remélem, hogy ezzel kapcsolatban is sikerül majd meglepetéseket okoznom neked. ;)
      Szerencsétlen Danának ez még csak a kezdet... de nagyon örülök neki, hogy együtt tudsz vele érezni. :) És hogy az én Peetám olyan, mint Collinsé? Úristen, amikor először olvastam a megjegyzést, majdnem sírva fakadtam, pedig nem szokásom örömömben sírni! Én is nagyon szerettem őt az eredetiben, és rettentően féltem, hogy nem sikerül visszaadnom a karakterét. De hogy általam még jobban megszeretted? Nem tudom szavakba önteni, mennyire boldog vagyok emiatt! *.*
      Amiatt is rendesen ujjongok, hogy aranyosnak találod Jedikiah-t. (Csak úgy mellékesen, néha én is úgy megölelgetném! :D ) És bizony, a srác elég kitartó típus.
      Remélem, a fogadással sem fogok csalódást okozni. ;)

      Ölel, Thea <3

      Törlés